Óvónéni, és Rád ki vigyáz?

A szöszi kislány széles mosollyal az arcán a csoportszobában termett, és azzal a határozott mozdulattal a következő pillanatban már az ölemben ült.
Otthon érezte magát, biztonságban. Vidáman csacsogott, mesélte az előző nap történteket.
Beszívtam hajának finom szappan illatát, és a fáradt júniusi reggel még álmos órájában meglódultak a gondolataim....
Eszembe jutott az első nap, amit óvodában töltöttem, az első év minden kihívása.
A kicsik első botladozó léptei a csoportban. A soha múlni nem akaró fájdalmas sírások, amik egy ölelő karban, egy simogatásban egy vigasztaló szóban, lassan lassan sóhajokká csendesültek.
A szülők kétségbeesett tekintetét látva, biztatni őket, hogy ne lesz baj, kicsikéik a legjobb helyre kerültek.
A bizonytalan lépések, amik egyre magabiztosabbá váltak.
 A sikerek, hogy napról napra ügyesebbek, és a kis csillogó szemeikben látni az örömöt. Osztozni benne, és tovább biztatni, hogy meg fogja tudni csinálni.Bármi is legyen az.
És eközben elviselni, hogy némelyek a legjobb igyekezetet vonják kétségbe, mert a saját lelkiismeretükkel vannak bajban.
Hiszen mi vagyunk, akik időnk nagy részét töltjük velük, és megtöltjük ezt élettel, örömmel, sikerrel, hogy majd amikor az iskolába kerülnek, ahol leginkább majd a teljesítmény számít, könnyen vehessék az akadályokat.
Reggelente egy apró csellel megkönnyítjük az elválást. Napközben mindenkire jut egy kis külön figyelem. Tudjuk, hogy kinek ki hiányzik, és miért. Kire miért kell másként odafigyelni. Milyen bánatot milyen módon lehet enyhíteni, egy öleléssel újra előhívni a napot, egy jó szóval enyhíteni a legnagyobb bánatot.
Esténként azon gondolkodni, míg a család alszik, hogy ne tőlük vegyük el az időt, hogy mi legyen a következő nap fergeteges kalandja, és mit tanuljunk észrevétlen, hogy mindenki a számára kijelölt legjobb utat járhassa...
....hirtelen visszazökkentem a valóságba;a kislány megcirógatta az arcom, és azt kérdezte:
- Óvónéni, és Rád ki vigyáz?